Tizenhatodik fejezet

Fordította: Suzy

Akkor tudtam. Mindennek vége. Nem lenne mód arra, hogy együtt legyek Coltonnal, ha valójában nem vagyunk együtt. A valóság, hogy a kapcsolatunk mennyire függ a fizikai kontaktustól és az állandó szoros, közelségtől, úgy omlott rám, mint egy tonnányi tégla, miközben lebotorkáltam a felhajtón a járdára. Azt terveztük, hogy egymás közelében megyünk iskolába, hogy ez ne legyen probléma. Voltak terveink.

Időre volt szükségem gondolkodni. Kitisztítani az agyamat. Hallottam a saját anyáink hangját, ahogy utánam kiáltanak. Hallottam apám hangját mindkettőjük hangja felett. Tudtam, hogy az engem üldöző lépések hangja Harperéi.

De egyikőjük sem az a személy volt, akit akartam, hogy kövessen az utcán.

Coltont akartam.

De attól a pillanattól fogva, ő már nem volt az enyém. Csupán néhány hét múlva ő már egy másik országban lesz. Lelkesen, hogy azt csinálhatja, amit mindennél jobban akart az életében.

Talán a kapcsolatunk adta meg számára ezt a magabiztosságot. Gyakornoknak és festeni megy Angliába. Élheti azt a hihetetlen életet, amit a szülei mindig is álmodtak számára. Rendben lesz a rutinjában bekövetkező változásokkal, mert benne lesz a szenvedélye. Az első szerelme.

És én nem lennék senki.

Csak egy lány, akinek hiányzik a fél szíve.

Valamilyen szinten önző volt tőlem, hogy elmentem. De nem láttam a tetteimet a könnyeim mögül. Addig sétáltam, míg Harper meg nem állt a kocsijával és nem követelte, hogy szálljak be, hogy haza tudjon vinni. Összepakoltam a táskámat, hagytam egy üzenetet a szüleimnek és a hétvége maradék részében Harpernél maradtam.

Harper tombolt. Utálta Sheilát. Mindenki mástól elkülönülve kellett volna elmondania, hogy megfelelően tudjak válaszolni. Colton anyjának a hibája volt. De jobban tudtam. Persze, láthatott ő engem egy párkapcsolatban lévő lánynak, de arról van szó, ő egy büszke anya. És fogalmam sem volt, hogy másként reagáltam volna-e, ha négyszemközt mondja el.

Bár, ez nem vette el a valóságom élét.

Végül küldtem egy emailt Coltonnak, amiben gratuláltam neki a lehetőséghez. Sehogy sem tudtam magam rávenni arra, hogy beszéljek vele. Túl fájdalmas volt belegondolni abba, hogy talán volt egy jel, hogy valami baj van, de nem igazán… és az ebből fakadó beszélgetések alatt végig hazudnék, hogy hagyjam, boldogan gondoljon a jövőjére nélkülem. Elég önző voltam ahhoz, hogy ne válaszoljak neki, mert nem tudtam volna elviselni, amit mondana.

A szüleim megpróbáltak beszélgetni velem, de csak azt kértem, hogy hagyjanak békén. És azt hiszem, nem voltak ehhez hozzászokva, így úgy tettek, ahogy kértem. Sok telefonhívás volt, amiben az anyám a végén kiabált. Azt kellett feltételeznem, hogy Sheilával beszélt ilyen durván. De nem tudott érdekelni.

Nem azért mentem ebbe a kapcsolatba bele Coltonnal, hogy függővé váljak. Nem gondoltam azt, hogy ha ilyen mélyen beilleszkedem az életébe, akkor azt eredményezi, hogy az egész életem körülötte fog forogni.

Ilyen az első szerelem, azt hiszem.

Mindenki aggódott. De én nem. Nem érdekelt. Ha belesimulhattam volna a falakba, megtettem volna.

A születésnapom előtt néhány héttel az anyám rávett, hogy menjek el a családorvosunkhoz. Nem ellenkeztem, bár tudtam, hogy fizikailag semmi baj sincs velem. Hamarosan tizenkilenc leszek és ahelyett, hogy a barátommal ünnepelném; egy spatula volt a számban. Az orvosom igazán laza és végül leült velem, megkérdezte, mi történik. És amikor elmondtam, mi történt, olyan részletesen, ahogy lehetett, együttérzően nézett.

Nem annyira együttérzően, hogy váliumot írjon fel vagy ilyesmi…

Amikor a házamhoz értem és megláttam Sheila Neely autóját, a belsőm a padlólemezre zuhant.

Vicces, hány forgatókönyv villant át az agyamon. Olyan, ahol bemasírozok a házba és követelem, hogy tartsa itt Coltont. Egy olyan, amiben csak vezetek és vezetek és vezetek, míg ki nem fogy a benzin és munkát kell keresnem felszolgálóként, mint egy Nicholas Sparks karakternek. Olyan, amiben keresztüldöngetek a bejárati ajtón a kocsimmal és egyenesen a térdére célzok.

Azt hiszem, volt valami elfojtott agresszióm vele szemben, amit eddig a pillanatig nem tudtam magamról.

De ez is olyan jó alkalomnak tűnt, mint bármelyik, hogy kiadjam magamból. Több bátorsággal, mint aminek a birtoklásáról tudtam, kinyitottam a házam bejárati ajtaját, és amit a nappaliban láttam, az a frászt hozta rám.

Sheila… szemtől szemben a szüleimmel… egy becsomagolt ajándékot tartott, ami majdnem olyan magas volt, mint ő.

Ez csak egyetlen dolog lehetett. Az arcán lévő könnyek és a szüleim arckifejezése alapján ítélve tudtam, hogy Colton festett nekem egy képet.

És tudtam, hogy nincs jól. Egyáltalán.

– Mi folyik itt? – kérdeztem, hirtelen nem magam miatt bánkódva, hanem a fiú miatt is, aki az ajándékot küldte.

– Colton azt akarta, hogy elhozzam neked a születésnapi ajándékodat. Mivel, ő ki fogja hagyni.

A szemeim alig találkoztak az övéivel, ahogy a csomagolópapírt bámultam. – Miért nincs itt, hogy átadja?

– Nem tudott… – A hangja megtört és tudtam… Colton megértette. Értette. A velem való korlátozott kapcsolat őt is ugyanúgy megviselte.

Kiabálni akartam Sheilával. El akartam neki mondani minden szívfájdalmamat, ami elkerülhető lett volna, ha a dolgok másként lettek volna kezelve. De én is ugyanannyira hibáztatható voltam, mint ő, mert engedtem, hogy az önsajnálatom felülírja azt, amiről tudtam, hogy Coltonnak szüksége volt tőlem. Támogatnom kellett volna. Gratulálnom kellett volna neki és… csak… a fenébe, érted?

Bólintottam és előreléptem, észrevéve, hogy a szüleim védekezővé váltak, ahogy én is.

– Nem bánnátok, ha négyszemközt beszélnék Lillyvel? – Sheila összetörte szívem azzal, milyen őszintének hangzott. De tudtam, hogy amit neki és nekem meg kellett beszélnünk, azt nem kellett a szüleimnek meghallania. Tudattam velük, hogy ez jó így és leültem a másik kanapéra, vele szemben, ahogy letelepedett, szinte a szemem láttára eresztett le.

– Tényleg nem törődik velem? – Gyorsabban kicsúszott, minthogy megállíthattam volna.

Kikerekedtek a szemei és a fejét rázta. – Nem. Istenem, nem. Nem hiszem el, hogy azt gondolod…

– Akkor Colton miért nem mondta, hogy elmegy? Vagy maga, ami azt illeti?

Sheila egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét, mielőtt megszólalt. – Utólag visszagondolva, pontosan így kellett volna történnie. Fogalmunk sem volt arról, hogy a gyakorlat egyáltalán létezik, mert… nem is volt, míg el nem kezdett ott dolgozni. Kifejezetten neki fejlesztették ki, és hogy ne adjanak hamis reményt és ne vegyék el, ha nem sikerül, nem említették, amíg nem volt végleges. Nyilvánvaló, hogy szerettem volna korábban tudni róla, de nem fordíthatom vissza az időt és újra megcsinálni ezeket a dolgokat. Megkérdeztem, hogy neked mondja-e el először. Olyan büszke volt, Lilly. Bejelentést akart tenni. Azt akarta, hogy ott legyél, mindenki mással együtt. És tudod, ha egyszer a fejébe vesz valamit, feszítővas kell hozzá, hogy megváltoztassuk. – A szemöldökét ráncolta. – Amikor újra megjelentél az életünkben azon a kézműves vásáron, aggódtam, hogy felzaklatja őt. De néhány veled töltött perc után nyugodtabb volt. Legalábbis úgy tűnt.

– Nem láthatott ott. – Nehéz volt elhinnem, amit mondott.

Ekkor nevetett. – Anya vagyok. Mindent látok.

Ez zavaró volt.

– Azt mondtam neked, hogy azt hittem, elfelejtett téged, habár tudtam, hogy ez gyakorlatilag lehetetlen lenne számára. Attól kezdve rólad beszélt. Lerajzolt. Lefestett. A padlásom tele van az arcod megjelenítésével… – A szemei elkerekedtek a pániktól. – Nem akartalak felzaklatni, ezért nem hoztam le őket sosem. De olyan voltál, mint egy fénypont az alagútban, amit olyan tisztán látott. Azt hiszem, azt akarom mondani, hogy mindig az élete része voltál. Elég sekélyes vagyok, hogy azt higgyem, mindig az leszel. Még annyi külön töltött év után is. – Kissé mosolyogott a vereségtől. – Voltatok már külön ennél hosszabb ideig. Főiskolára mész. Sose gondoltam, hogy a távolság lesz a probléma.

Akkor megláttam őt. A valódi énjét. Ő is csak ember volt. Gyarló. Sheila Neely nem volt Szuper Szülő. Csak keményen próbált mindent megtenni, mint mindenki más a világon. Csak piedesztálra emeltem őt, mert az agyamnak nehéz volt felfognia az igazságot.

Nem volt könnyű szavakat találni. Beletelt néhány percbe, mire megtaláltam az egyenes gondolatmenetet, mielőtt megszólaltam.

– Kiborult?

Bólintott.

– Tört-zúzott? Ilyesmi?

Megint bólintott.

– Ön tudja, hogy szeretem. És nem gyerekkori vagy tiniszerelem módon. Tudom, milyen együtt lenni valakivel, mert könnyű. – Hagytam ülni a mondatot egy percig. – Coltonnal lenni nem könnyű. Nehéz. Dolgozni kell vele. De ha az előtte lévő életemre gondolok és a vele való életemre… az egészet megéri a küzdelem és a munka.

Sheila akkor kezdett el sírni. Úgy igazán, igazán sírni. De nem tudtam megnyugtatni őt.

– Biztosítalak, hogy a szerelem senkinek sem könnyű. Sehol.

– Igaza van. De ha választanom kellene aközött, amit a buta emberek normális életnek neveznek, és a Coltonnal való élet között, minden alkalommal a fiát választanám. – Egyetlen további szó nélkül felálltam és a festményt a lábamhoz húztam, óvatosan kicsomagoltam és hagytam lehullani a papírt. – Felszálltam volna vele arra a gépre, ha esélyt kaptam volna. Utazással és ott levéssel töltöttem volna az első főiskolai évemet. Ezt mind megtettem volna. Ha lehetőséget kaptam volna rá.

A csendjét csak apró zokogások törték meg.

De én alig hallottam őket.

Mert én a festményt bámultam Coltonról. És ő visszabámult rám. A teste úgy helyezkedett el, hogy szomorúságot közvetítsen. Az arca ünnepélyes.

Körben minden sarokban a színek átfedték az ecsetvonásait, amik a Szeretlek szót vájták ki újra és újra és újra… a háttérben kialakítva a szívfájdalmát. És az enyémet.

– Otthon van? – kérdeztem, ahogy mozdítottam a lábaim, sietségemben megbotlottam a cipőfűzőmben.

– Igen.

Sheila tartozott nekem a fiával töltött idővel, mielőtt elmegy. És tudta is. Néztem, ahogy a táskájában kutat a kulcsa után, de mielőtt kivette volna őket, már az ajtónál voltam.

Nem kellettek.

Volt saját utam befelé.

Tizenhetedik fejezet

Fordította: Suzy

Aggódtam azon, hogy hogyan fog reagálni, ha bemászok az ablakán a külön töltött hetek után. Egy részem azon tűnődött, vajon egy összeomlásába sétálok-e be. Egy másik részem pedig azon, hogy rendben van és Sheila egyszerűen túlzott, hogy odamenjek.

A háza felé felhívtam Harpert és a beszélgetésünk nagyjából így ment.

– Az anyja átjött…

– Utálom őt.

– Nem akarta, hogy ez megtörténjen. Megkérte, hogy először nekem mondja el.

– Hmm. Jó. Fenntartom a jogot, hogy egy későbbi időpontban felülvizsgáljam az utálatomat.

– Festett nekem egy képet magáról. Mindenhová odaírta, hogy szeretlek.

– Tényleg?

– Ja. Most oda tartok.

– Hívj fel később!

Még arra sem vettem a fáradtságot, hogy a kocsimat a szomszédban parkoljam le. Az ég kezdett egyre sötétebb lenni és tudtam, hogy Mr. Neely bolond, őrült órákat dolgozik. És habár az ajtón kellett volna kopognom, úgy éreztem, még egyszer fel kell másznom azon a rácson.

Úgy tettem, a szívem a fülemben dobogott és a kezeim remegtek a szorongástól, amitől fuldokoltam. De amint ellenőriztem a reteszt és láttam, hogy az ablak még mindig nyitva van, könnyes lett a szemem és nagy levegőt kellett vennem, mielőtt tényleg bemásztam.

Azon tűnődtem, vajon egész idő alatt nyitva hagyta-e anélkül, hogy belegondolt volna… vagy ellenőrizte-e minden este, hogy lássa, nyitva van-e még, ha esetleg átjönnék.

Akárhogy is… szörnyen éreztem magam.

Vakon botorkáltam be a szobába, még egyszer reméltem az Istentől, hogy nem török össze semmit, miközben próbáltam kibogozni a lábaimat az ablakpárkányon. Mikor rendbe szedtem magam, rájöttem, hogy a műterem eléggé üres. Minden el volt pakolva. Rossz érzés volt. Furcsa. Soha nem láttam még ilyennek.

Persze, ezelőtt Colton sem hagyott el.

Miután egy pillanatra erőt vettem magamon, lassan az ajtóhoz sétáltam és végignéztem a folyosón a szobája felé, észrevettem, hogy a zene halkan kiszűrődik a nyitott térbe. Láttam, ahogy a fény változik a szobájában, az árnyéka megjelenik és eltűnik a léptei nyomán.

Oda és vissza.

Készülve a távozásra.

Vagy csak járkált?

Nem aggódva tovább az időzítésemen, odalopóztam a nyitott ajtajához és megálltam, és néztem, ahogy tesz egy lépést és aztán vissza, lesüti a szemeit, miközben a kezeit valami felé nyújtja, aztán megáll, és újra és újra megismétli a mozdulatot. Látszólag nagyon frusztráltnak tűnt.

Halkan megkopogtattam a falat, visszatartottam a lélegzetem, ahogy hirtelen megfordult és az arcomba bámult. Csak bámult. Szavak nélkül.

– Szia – köszöntem halkan.

A reakciója meglepett. Egy szempillantás alatt odarohant és átkarolta a derekamat, a falhoz nyomott és a nyakamba temette az arcát, ahogy mélyet lélegzett és kipréselte a levegőt a tüdőmből.

– Semmi sem működik – kezdte, a kezei az oldalamat gyúrták, ahogy újra belekezdett. – Próbálom. És próbálom. De semmi sem működik. Nem tudok fókuszálni. Nem tudok… Nem tudok.

– Sajnálom! – Meg kellett állítanom magam. – Sajnálom, hogy nem jöttem át hamarabb.

– Mérges voltál. Megbántottalak. Valaminek biztosan történnie kellett, hogy távol maradtál tőlem. Így van? – Az orrát a fülem alá nyomta és én egy újabb kör könnyet tartottam vissza, mert nem érezte át teljesen. Akár Sheila szavait is ismételhette volna felőlem.

– El fogsz menni.

A teste megmerevedett, és lassan eltolta magát tőlem, hogy lenézzen a cipőire. – Jobban szeretnéd, ha maradnék?

– Nem! – Hazugság volt. De nem az volt. – Ez… olyan… nagyszerű lehetőség számodra. Menned kell. – Kis ideig rám nézett. – De nagyon fogsz nekem hiányozni, amíg távol leszel.

Kicsit bólintott.

– Az anyukád áthozta a szülinapi ajándékodat. Csodálatos. Köszönöm.

Szomorú mosoly suhant át az arcán. – Azt akartam, hogy veled legyek.

A szívemben lévő fájdalom az ezerszeresére nőtt.

– Tudom. – Az arcára nyomtam a kezem. – Nagyon figyelmes volt. Akárcsak a szavak, amiket ráfestettél…

Ekkor nézett rám. Még mindig nem tudom, mit látott abban a pillanatban, de úgy éreztem túllát az arcomon a lelkembe.

– Az igazat festettem, Lilly.

Megállt a szívem.

– Én is… szeretlek téged. Ha arra lenne szükséged, hogy kimondjam, mielőtt neked kellene kimondani. Tudom, mit jelent ez. – Ahogy mondta, mintha a szavak szinte fájdalmasan préselődtek volna ki a száján, az arca eltorzult, ahogy elhagyták az ajkait és összehúzta a szemöldökeit. – Az üresség itt bennem… – a mellkasára tette a kezemet – jelenti, hogy szeretlek. Amikor nem vagy itt, nem tudok fókuszálni. Túl hangos… De a szívverésem tényleg tudja, mikor vagy a közelben.

A tenyerem alatt sokkal nyilvánvalóbb volt a szabálytalan ritmus, mint ahogy valaha is észleltem.

– Álmodok rólad. És nem tetszik, amikor nem beszélhetek veled vagy láthatlak, vagy megérinthetlek. – Ismét rám nézett. – Ez a szerelem.

Zokogás tört át a mellkasomon, ahogy elgondolkodott. – Igen, ez az.

– Elszomorít téged a szerelmem? – Aggodalomtól húzódtak össze a szemei.

– Nem, nem vagyok szomorú, amiért szeretsz.

– Akkor miért sírsz?

Akkor kicsit nevetnem kellett. – Mert boldog vagyok.

Még zavartabb lett. – Hát, ennek nincs értelme. A sírás szomorúság.

– Néha – hangosabban nevettem –, boldogságot jelent. De… a lányok furcsák.

Oldalra döntötte a fejét, míg átgondolta. – Te sokkal inkább lennél szakértő, mint én.

Közelebb húztam, átkaroltam a derekát és hallgattam a lélegzését, míg ott álltunk egymáshoz préselődve. Én bocsánatot kértem, ő elfogadta és rendben voltunk, ismét. Ez volt kettőnk szépsége. Úgy volt, ahogy volt. Játszmák nélkül. Színlelés nélkül. Semmi hibáztatás és bűntudat, amikkel felesleges foglalkozni.

– Segítsek befejezni a csomagolást? – kérdeztem az arcomat belenyomva a szürke pólójába.

– Inkább csókolóznék veled egy darabig, míg haza nem kell menned.

Mosolyogni kezdtem, de aztán lelohadt. – Elfelejtettem fogkefét hozni.

Elment és öt másodpercen belül visszatért, egy vadonatújat tartva az arcomba. – Anya vett egy pluszt az útra.

Ismét hálás voltam Sheilának valamiért.

Figyelte, ahogy mindig is, ami miatt egy mentális képet készítettem róla, ahogy a falnak támaszkodik, míg én köpök és öblítek. És amilyen gyorsan csak oda tudtam érni hozzá, máris a karjaiban voltam.

Az ajtó zárva volt. Szólt a zene. Úgy értem, nem voltak gyertyák vagy ilyenek, de együtt voltunk egy utolsó alkalommal, mielőtt elutazott volna egy évre. A közelmúltbeli távollétünk egyáltalán nem lassította a szenvedélyünket. Csak még erőteljesebbé tette. Az érintéseink durvák voltak. Jelentőségteljesek. Hosszadalmasak. Azt akartam, hogy mindenre emlékezzen.

Semmi perc alatt levettem a pólóját. A kezei nem hezitáltak, amikor az enyémmel bajlódtunk.

Forró és szűkölködő csókok voltak akkor és ott.

Ilyen: vidd ezt magaddal, mikor elmész.

Ilyen: emlékezz rá, mikor éjjel az ágyban fekszel.

Ilyen: Most már mindenem a tiéd.

Az ujjaink egymást fedezték fel. Az emlékezetembe véstem őt a csukott szemeimmel és a libabőrös testemmel, miközben túl is hevültem egyszerre. A sebhelyemet tanulmányozta, és az ujjai végigjárták a kitüremkedő húst, olyan lágyan… Tudtam, hogy emlékszik rá, hogyan mentett meg egyszer. De az volt az igazság, hogy azóta újra megmentett.

Az érintésem erős volt, pont, ahogy akarta. A csókjaim kitartóak voltak, pont amilyennek lenniük kellett.

Amikor rájöttem, hogy hanyatt fekszem az ágyán, nem volt gondolat a fejemben. Élveztem minden érintést. Minden csókot. Ajkaim minden simítását a bőrén, azt akartam, hogy az agyam emlékezzen.

És amikor visszahúzódott tőlem, félig leeresztett szemhéjakkal és ugyanolyan lesüllyedt csípővel, mint azelőtt, nem állítottam meg. Figyeltem, elbűvölten.

A könyvek és a filmek miatt sokkal egyszerűbbnek tűnik, mintha csak úgy megtörténne. De úgy tűnt, kicsit tovább tart, mint amire számítottam. Nem akartam panaszkodni, mert abban a pillanatban vele akartam lenni még egy utolsó módon.

Ha elmegy, akkor mindent magával visz, amit adni tudtam.

A homlokán ráncokat vetett az… aggodalom? Fájdalom? Nem tudtam megmondani, mert annyira próbáltam nem sírni a véglegessége miatt. Túl feszült voltam. Túl sok volt.

Hirtelen eszembe jutott, hogy ezt milliószorosan élte át.

– Colton, nézz rám! – szóltam neki és úgy tett, ahogy mondtam, a számat figyelte, míg beszéltem. – Nyugi… – Amint ezt kimondtam, azt hiszem, mindketten egyszerre lazultunk el, és végül, végül megtörtént.

Coltonnal nem volt fájdalmas. Nem siettette az élményt. Annyira lehengerlő volt számára, hogy nehezen kapott levegőt. Akkor elmozdultam, csak cseppnyit, hogy a kezemmel az arcomhoz húzzam az övét, szorosan megmarkolva a tarkóját. Aztán a háta mögött kereszteztem a bokáimat. És a törzséhez szorítottam a combjaimat.

Erősen.

Azt hiszem, mindketten csukva tartottuk a szemünket egy pillanatra, de egy ponton én kinyitottam az enyémet, hogy lássam, amint csodálkozva néz rám, a szája nyitva volt, mintha beszélni próbálna.

De nem kellett beszélnünk. Egész jól kommunikáltunk.

Sok lány valószínűleg elveszti a szüzességét, és ez lehet gyors vagy fájdalmas, könnyed vagy megrázó.

Az enyém nem ilyen volt.

Furcsa volt és tényleg fájt egy kicsit. De Coltonnal volt. Ő volt az elsőm. Az egyetlenem. És ez a fejem remegését okozta, ahogy a feje a vállamra esett és az ajkait a nyakamhoz nyomta.

– Lilly, Lilly. – Csak ezt ismételgette újra és újra.

Ellazítottam a szorításomat a dereka körül és belekapaszkodtam, ahogy megszorította az oldalamat az egyik kezével, az összes erejét felhasználva a matrachoz szegezett, ziháló hangot kiadva a nyakamnak, mielőtt vége lett.

A reszkető ujjaimmal megérintettem az arcát, várva, hogy ellazuljon. Féltem, hogy kiborul. De ahogy elhúzódott a nyakamtól, a szeme békésnek látszott. Az ujjbegyei végigsimítottak a fejem oldalán, aztán lejjebb, a bordáimon, amíg a csípőmön nem éreztem őket.

Nagyon finoman simította a szerelmet a bőrömre.

***

Utána csak fogtam őt, a mellkasán feküdtem, míg mély álomba nem merült. A fülemet a szegycsontjához tapasztva hallgattam, hogy a lélegzete egyenletesebbé válik és lelassul a szívverése. Csak egy pár könnycsepp szökött ki, ahogy lehunytam a szemem, az ujjaimmal az oldalát és a mellkasát simogatva.

Azt mondta, több módon is szeret engem.

Azt suttogtam a sötét szobába, hogy jobban fog hiányozni, mint ahogy valaha is megérthetné. Hogy jobban szeretem, mint ahogy a szívem bírni tudná.

De nem engedtem meg magamnak, hogy elaludjak. Nem tudtam megindokolni a becses idő elvesztegetését. Nem sokkal később hallottam, hogy az anyja besétál a bejárati ajtón és vártam, hogy vajon felsétál-e a szobájába, de nem tette. Talán a házban lévő csend elég volt neki, hogy tudja, rendben vannak a dolgok.

Bármennyire is felkavarta a gyomrom, lekényszerítettem magam a mellkasáról és ki az ágyból. Aztán vetettem egy utolsó pillantást a jóképű arcára. Megérintettem az állát az ujjbegyeimmel. Néztem, ahogy a szemei mozognak a szemhéjai mögött.

Megpusziltam az orrát. Egyszer.

Mielőtt lebeszélhettem volna magamat, felöltöztem és elhagytam a házát. Nem néztem vissza. Nem tudtam kezelni a gondolatot, hogy átaludjuk az éjszakát és felébredve búcsúzom el tőle. Vagy, hogy meggondolja magát és itt maradjon miattam.

Mennie kellett.

Csak akkor ütött meg keményen a helyzet komolysága, amikor beültem a kocsim volánja mögé. Elvesztettem a szüzességem a fiúval, aki szeretek. És ő kevesebb, mint huszonnégy óra múlva elmegy.

Hazafelé egész úton sírtam, megengedtem magamnak, hogy átérezzem, ami történt és elfogadjam olyannak, amilyen volt. Nem volt visszaút. Kőbe volt vésve és minél gyorsabban gyászolom el a veszteséget és hagyom magam mögött a fájdalmat, annál gyorsabban fókuszálhatok az új dolgokra.

***

Nem hiszem, hogy létezik olyan, hogy hagyományos szerelem. A szerelem hajlítás. A szerelem törés. A szerelem folyamatos tanulás a másik emberről, amíg bele nem őrülsz, mert sosem lesz tökéletes, de nincs hiba a próbálkozásban.

Szerettem egy fiút, aki szavakkal kifejezhetetlenül rendkívüli volt a szememben.

Nem hiszem, hogy ő előtte valaha is kiváltságos életet akartam élni. Egy életet tele színnel és tudással és a szépség érzetével.

De egy kis ideig, ez megvolt nekem.

Azt hiszem, azt gondoltam, talán amennyit én tanultam tőle, ő is tanult tőlem annyit. Ez nem könnyű. Semmilyen minőségben sem. Nem kezdhetem azt kívánni, bár ne történt volna meg. Nem találhatok magamban megbánást egyetlen együtt töltött pillanat miatt sem.

Azt akartam, hogy lásson engem és azt akarja, hogy vele legyek. Azt akartam, hogy azt mondja, szeret – szavakkal – és akarja. Szükségem volt ezekre az elérhetetlen dolgokra és mégis reménykedtem továbbra is.

És megtörtént.

Mindig kedves és aranyos lesz. Mindig az a fiú lesz, akiért olyan keményen küzdöttem. De, amikor az elválásról van szó, nem lehettem biztos abban, hogy minden ugyanolyan marad. Aggódtam a változások miatt a rutinjában. Hogy nem tud alkalmazkodni az új környezetéhez. Hálás voltam, hogy volt valaki vele a múzeumból, de el kellett tűnődnöm azon, hogy ugyanúgy ismerik-e őt, mint én. Hogy elég időt és energiát szánnak-e arra, hogy tényleg megtanulják őt és azt nyújtsák neki, amire szüksége volt.

Azon tűnődtem, hiányzom-e majd neki.

Ebben nincs semmi szégyen, hogy szomorúnak és összetört szívűnek érzed magad a dolgok miatt, amiken nem tudsz változtatni. Nincs varázsszer. Nincs időgép visszamenni. Csak az van, amit kaptunk és az, ahogyan kezeljük. Hibáztam, sok dologban.

De senki, sehol sem mondhatja, hogy nem nyújtottam a legjobbat.

Ahogy elképzeltem Coltont, amint felszáll a gépre a mentorával, a szívem újra összetört.

De ez ellen nem tehettem semmit. Nem rajtam múlott.

Csak azt kívánom, bár hamarabb elkezdtem volna leírni ezt, amikor frissek voltak a dolgok a fejemben, ahelyett, hogy utólag belegondolnék, mi lesz. Így egy kicsit nehezebb pártatlannak lenni.

Mindig azt akartam, hogy ez működjön köztünk, de még ha nem is, azt hiszem, hálásnak mondhatom magam a lehetőségért, hogy olyasvalakivel találkoztam, mint Colton, még kevésbé azért, hogy annyira szerethettem őt, amennyire. Csak továbbra is ezt kell mondogatnom magamnak. Minden nap. Mind a háromszázhatvanötön.

Itt lenne a történet vége. És milliószor jobban fáj a gondolat, hogy igaz lehet. Hogy ez az.

Mert attól függetlenül, merre megy a szívem, a testem még itt van.

Tényleg szégyen, hogy a filmek nem olyanok, mint a való élet. Talán akkor nem lennének nagy elvárásaink és nem éreznénk annyira kiábrándultnak a saját létezésünket.

Ki tudja? Talán egy nap én az övé leszek és ő az enyém. És a tér és az idő nem fog számítani, mert egymásnak lettünk teremtve.

De nem fojtom vissza a lélegzetemet. Az élet általában nem úgy alakul, ahogy mi reméljük.

Mindennél jobban szeretném, hogy boldog legyen. És talán egy nap én is az leszek.

Epilógus

Fordította: Suzy

Volt idő, amikor azt hittem, nem leszek szerelmes. De az lettem.

Ezt követte a gondolat, hogy a srác, akibe szerelmes vagyok, soha nem fog viszontszeretni. De viszontszeret.

És a legjobb módon szeret, ahogy tud.

Négy hónap telt el, amióta Colton Angliában volt. A félelmem lassan elszállt, amikor az arca először bukkant fel a Skype-on. Kezdetben nem sokszor létesített szemkontaktust, és a figyelmét elterelték a körülötte lévő dolgok, különösen, ha a mentora túl hangosan nézte a tévét.

De tanultunk.

Magától kellett megtalálnia az útját. Barátokat szerezni. Alkalmazkodni a változáshoz. Még azokból a rövid, együtt töltött pillanatokból is meg tudtam állapítani, hogy változik. Nehéz volt számomra a tudat, hogy én nem voltam a része. De talán valahogy mégis.

Így folytattuk a rutinunkat. Minden csütörtökön este nyolckor megcsörrent a Skype-om. Gondoskodtam arról, hogy mindig a kollégiumban legyek. És hogy a szobatársam valahol máshol legyen. Volt egy egyezségünk.

– Hiányzol! – Néztem az arcát, ahogy a képernyőn keresztül bámult rám.

– Huszonhét nap múlva otthon leszek.

Mosolyogtam. – Tudom. És emiatt nagyon boldog vagyok.

– Örülök, hogy boldog vagy. – Vigyorgott, mintha komolyan gondolná.

– Van valami, amit csinálni szeretnél, amikor hazajössz?

Bólintott, a tekintete a képernyő bal oldalára lebegett. – Szeretnélek megcsókolni, ha nem bánod.

– Azt hiszem, ez megoldható.

***

A főiskola stresszes volt az első félévben, de a Coltonnal töltött apró pillanatok miatt kevésbé szorongtam. Kiegyensúlyozottabb voltam. A dolgozataim és a házi feladataim a fülemig értek, bár ezt nem mondhattam el a képernyő mögötti fiúnak.

Magamtól elmentem új emberekkel találkozni. Bulizni. Felfedezni a főiskolát. A Harperrel való barátságom nem szenvedett kárt. Nem engedtem teret annak, hogy az új barátaim megváltoztassák a már meglévő kapcsolataimat.

A barátság, ahogy egyszer a fiúmnak mondtam, fontos.

De volt terem. Volt időm ismét megtalálni önmagam.

A legjobb dolog a különlétünkben az volt, hogy eldöntöttem a főszakomat. Magamra fókuszáltam. Kitűztem egy célt, amit egyedül is elérek.

Nagyon sok eredményt elértem az életemben. Nem haltam meg. Leérettségiztem. Bekerültem a kiválasztott főiskolára.

De sosem nevezném Colton szerelmét eredménynek. Megtiszteltetés volt. Megváltoztatott. Ettől tulajdonképpen azzá az emberré váltam, akivé olyan keményen próbáltam válni évekkel ezelőtt.

Szóval, nem hiszem, hogy bárkit is meglepetésként ért, hogy a barátom új megvilágításba helyezte számomra a dolgokat. Soha nem tudtam volna meg, milyen ember lehetek, ha nem találkozom vele. Ha megvolt bennem az, hogy változást hozzak egy másik ember életébe, miért ne tehetném meg másokkal is? Talán egy nap a saját PEERS osztályomat tanítom és egy cuki fiú a folyosón a falnak támaszkodva azt mondja majd a lánynak, aki szerelmes belé, hogy „Mindegy”.

És ott lennék, hogy lássam megtörténni.

Ironikus módon, azon az estén kérdezett először a helyzetünkről, amikor bejelentettem neki a főszakomat.

– Kívánod, hogy bár ne hagytalak volna el?

– Persze. Hiányzol. Azt kívánom, bár minden nap itt lennél. De örülsz, hogy elmentél, ugye? Nézd meg mindazt, amit elértél.

– Azt kívánom, bár velem jöhettél volna.

– Én is.

Ez olyasmi volt, amiről ezelőtt nem beszéltünk, és fájt a mellkasom, amikor letettük.

Gyakran álmodtam róla és állandóan aggódtam érte. És azt gondoltam, amikor hazajön karácsonyra, nem lesz ugyanolyan, és a távolság túl nagy volt ahhoz, hogy újra kapcsolódjunk.

Talán egy hollywoodi film így végződne a témáról.

De mi többek voltunk ennél.

Amikor eljött a nap, Sheila mellett álltam, fogtam a kezét és egy sárga táblát tartottam, rajta a barátom nevével, miközben ő leszállt a gépről. Nem lepett meg, hogy az anyját ölelte meg először. De ez csak azért volt, mert amint a karja rajtam volt, nem engedett el. Sem a reptéren. Sem a kocsiban. Az ajtóban is alig, hogy üdvözölje az apját.

Egyébként…

Nem változott semmi. Legalábbis nem lett rosszabb. Nem, sőt, valójában úgy éreztem, százszor jobb lett. Tudva, hogy milyen érzés külön lenni, az újra kapcsolódásunk sokkal édesebb volt.

Ugyanolyan illata volt. Ugyanolyan érzés volt. A szemei az arcomat kutatták, miközben mosolygott és a nevemet mondta újra és újra, míg meg nem csókoltam, hogy elcsendesítsem a suttogását.

A házában maradtam és a szüleim még csak nem is bánták. Felnőtt voltam és tudtam saját döntést hozni, és amíg Neelyéknek nem volt ellenvetése, szabadon megtehettem.

Karácsony reggelén fogtam Colton kezét, míg a szülei ajándékokat pakoltak körülöttünk. Épp mielőtt megkezdődött a kicsomagolás, felbukkantak a szüleim. Szokatlannak kellett volna tartanom, de karácsony volt, végül is.

A kandalló mellé telepedtek le és átadták az ajándékaikat, amíg körül nem vett minket egy falnyi csomagolópapír és fényes ezüst masni.

Nem tartott sokáig, amíg minden egyes dobozt átnézzünk. Körbeköszöntük és épp, amikor azt gondoltam, ideje lecserélni a pizsamát és lezuhanyozni, Mrs. Neely lehajolt elém és az ölembe tett egy borítékot.

– Mi ez? – Volt egy olyan sejtésem, hogy egy újabb belépő a múzeumba, így összehúztam a szemöldököm, felkészülve arra, hogy elmondjam, igazán nincs rá szükségem, mert a fia korlátlanul beléphetett a kiállításokra. De ahogy nyitottam a számat, a barátom félbeszakított.

– Megkérdeztük a szüleidet, hogy ez rendben van-e.

Zavartan bámultam rá, ahogy a kezemben fogtam a borítékot és felé intettem. – Ezek múzeumi belépők, ugye?

Mr. Neely előrehajolt és megpillantottam anyámat, ahogy eltakarta a száját és könnyek gyűltek a szemébe. Az apám vett egy nagy levegőt és hangosan kifújta.

Sheila felém nyúlt és végigsimított az ujjaival az arcomon. – Azt akarjuk, hogy elmenj.

Az ujjaim remegtek, ahogy felnyitottam a borítékot és elakadt a lélegzetem a kezemben lévő jegyet bámulva.

– Tényleg?

Colton volt, aki válaszolt, a hangja határozott és megingathatatlan volt. – Azt akarom, hogy ott legyél, Lilly.

Elvakítottak a könnyek. – Biztos vagy benne? Tényleg? Biztos vagy benne?

Nem volt szüksége arra, hogy vele menjek, hogy ott lehessek és megbizonyosodjak róla, rendben van. Hogy biztosítsam a rutinja megtartását és ne érezze magát egyedül.

Engem akart.

– Biztos vagyok és tényleg.

– A járat harmadikán indul. – Anyám hangja reszkető volt és apám a kezéért nyúlt.

Az agyam kavargott minden megválaszolatlan kérdéstől és a holnap minden ígéretétől. De, amikor ránéztem a barátomra és ő tényleg, igazán mosolygott – hogy a szemei a rövid másodpercnél hosszabb ideig néztek az enyéimbe –, tudtam.

Hollywoodnak is szerezni kell valahonnan a boldog véget. És habár az út tele van bukkanókkal és sérülésekkel útközben, a végén mindig ott van a boldogság lehetősége. Élő bizonyíték vagyok.

Az oktatásom nem egy téglaépületben fog folyni, míg én egy műanyag széken ülök. Többé nem. Az életet élni kell, és ha felajánlanak egy lehetőséget, hogy rendkívüli dolgokat tapasztalj meg egy kivételes személlyel, akkor nincs olyan ok a világon, hogy nemet mondj.

És én nem tettem. Igent mondtam, mert a szerelmünk semmiben sem különbözik a másokétól. A miénk és csak ez számít.

Ez egy igaz történet egy lányról, aki beleszeret egy fiúba.

Se több.

Se kevesebb.

És én nem is akarnám másként.